Várnai
Zseni
ASSZONY
A TÜKÖR ELŐTT
Te
tudod csak, és tükröd, hogyha reggel
gyűrt,
fáradt arcod onnan szembenéz,
hogy,
mint almáriomon a gyümölcsöt,
kikezdte
már szépséged a penész.
Mint
téli alma fonnyadsz észrevétlen,
bőröd
rugalma enged, meglazul,
olyanná
válsz, mint kép a múzeumban,
mikor
repedez rajta a lazur.
Szemed
gödrén szorgalmas pók tanyázik,
s
hálót bogozva egyre, egyre sző,
kerek
kis állad szögletekbe csorbul,
s
ajkad sarkán két mély barázda nő.
Próbálod
elhazudni önmagadnak,
s
arcod tündéri szépre bűvölöd,
fakó
hajad aranyszínekbe mártod,
ívesre
rajzolod szemöldököd,
és
homlokod mögül el, messze űzöd
emlékeid
mardosó méhraját,
ne
szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek
keserű,
sós, mardosó harmatát.
Mert
ellenség a könny, csak egyre vénít,
s
öregnek lenni izzó fájdalom,
mikor
a lélek görcsösen tapad még
hiú,
mulandó földi vágyakon,
mikor
a lélek nem tud elpihenni,
s
nyűtt testruhádat forrón perzseli,
s
kigyúlva tőle, mint egy éji fáklya,
keservedet
világgá lengeti.
Hiába
minden! Lassan elsötétül,
üszökbe
hamvad, ami fáklya volt,
hagyd
könnyedet hát esőként omolni,
a
sírás sok vészes tüzet elolt,
törd
össze tükröd, és a végtelenség
időtlen
tengerén bámuld magad,
ahol
az évek lassan elgyűrűznek,
és ami szép volt, mindig
szép marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése