Júliusban van a lánykám születésnapja, majd pár nap különbséggel a Kedvesének is. Rendszeresen később ünneplünk, amikor már mindenki előkerül a nyaralásból és találunk egy olyan szombatot, ami mindenkinek jó.
Így került sor az elmaradt születésnapokra tegnap.
Lánykám csak annyit kért, hogy süssem meg a nagyanyámtól elhíresült Rozalinda tortát. Erről azt érdemes tudni, hogy ez a torta (vagy inkább sütemény) az apai nagyanyám specialitása volt. Sátoros ünnepekkor készítette és tényleg nagyon finoman tudta csinálni. Ő az a nagymama, akihez nem fűznek olyan emlékek, mint az anyai nagymamámhoz semmilyen szempontból. De a kevés pozitív emlékem közet ez a torta szerepel. Idáig azt hiszem egyszer álltam neki, mert nem a legegyszerűbb édesség...
De, ha ez az óhaj, akkor ugye nincs sok választásom
Először a krémet készítjük el, mert hűlnie kell.
7 tojássárgáját habosra keverünk 2 ek cukorral, 2 ek kakaóporral, 3 ek lefőtt kávéval és 2 szelet olvasztott étcsokoládéval, majd gőz fölött, állandó keverés közben besűrítjük. Hagyjuk kihűlni.
10-15 dkg török mogyorót megprökölnünk, ledörzsöljük a héját - amennyire megy - (én a forró mogyorót konyharuhra borítom, ráhajtom a konyharuha másik felét és úgy dörzsölöm le), ledaráljuk és kikeverjük 20 dkg vajjal. Kihabosítjuk a teljesen kihűl tojásos krémmel.
Most jön a tészta.
A 7 tojás fehérjét gőz fölött keményre verjük 35 dkg cukorral, fél citrom levével. Na, itt szokott zűröm lenni ezzel a süteménnyel. Most viszont Dóri (a tanyán a kedvenc szomszédom) megtanított, hogy e legegyszerűbb ezt csinálni és tényleg sikerült! Szóval Egyszerre tesszük a tálba a fehérjét, a cukor és a citromlét (Dóri nem is tesz citromlét bele, de az én receptemben van, tehát tettem bele). Meleg vizet teszünk fel a tűzhelyre és rögtön rátesszük a fehérjés tálat és rögtön elkezdjük habbá verni. Miközben készül a hab, a víz is felforr alatta és szépen "megfő" a gőzben a tojásfehérje. Amikor már szinte vágni lehet, háromfelé osztjuk és sütőpapírra három téglalapot (lehetőleg egyforma nagyságúakat) kenünk belőle. 100°C-os sütőbe toljuk. Nem sütjük, csak szárítjuk. Na, ilyenkor szoktam elszúrni, mert sosem akar sikerülni. Nem szabad türelmetlennek lenni! Hagyni kell kiszáradni! Nekem ez majdnem 2 óra volt úgy, hogy a sütő ajtaját résnyire nyitva hagytam.
Ha megsült, kivesszük, a lapokról lehúzzuk a papírt és betöltjük a mogyorós krémmel. Kívülre is jusson! Hűtőbe tesszük, mert csak másnap lehet szeletelni. Én tálalás előtt kis hasábokra vágtam, hogy ne az ünnepi asztalon kínlódjak vele...
Tudom, nagyon szöszmögős torta, de higgyétek el, megéri, brutál finom! 💓
Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem…
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Csak aki meddőségekben élt,
Azé a vénség, rút halál.
Szánom az inyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Csak aki meddőségekben élt,
Azé a vénség, rút halál.
Szánom az inyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése