A 67-es út helyett a 4-es úton az árokparton ülve

Ez a bejegyzés csak némileg gasztro-téma, mégis úgy érzem le kell írnom, mert jó érzés, amikor az ember önzetlen, segítőkész emberekkel találkozik.

Tegnap, 24 órás ügyelet után a barátnőmmel elindultunk reggel  Ceglédre, ahol a Vaterán megvásárolt szekrénykét akartuk elhozni. Már odafelé is voltak „történések”, de aztán megérkeztünk Erikához és boldogan láttuk, hogy a szekrényke még sokkal szebb, mint ahogy azt a képeken láttuk. A baj ott kezdődött, amikor kiderült, hogy sehogy sem tudtuk betenni az autóba. Így kénytelenek voltunk otthagyni azzal, hogy valahogy találunk valamilyen megoldást az elszállítására. Így elindultunk hazafelé. Monor közelében az út bal oldalán láttunk egy „bolhapiacot”. Eldöntöttük, itt megállunk, hátha kincsekre lelünk. Ági barátnőm talált is egy-két régi-régi üveget és még egy régi szekrénykét. Az eladóval megbeszéltük, hogy kellene ez a szekrényke is, de nem tudjuk ezt sem felhozni a mi autónkkal. A srác mondta, hogy semmi gond, ő szokott Budapestre jönni, legközelebb elhozza nekünk. Elégedetten indultunk vissza az autóhoz – és itt kezdődött a baj. A távirányító nem volt hajlandó kinyitni az autót. Azt gondoltuk, talán kimerült az elem. Volt ott, az út mellett egy fogadó, ahonnan isteni illatok is csábítottak a betérésre, ám nekünk fontosabb volt, hogy segítséget szerezzünk. Így Ági bement, majd visszajött egy fiatalemberrel az oldalán, aki mondta, megnézi, mit tud segíteni. Jött vele a barátja is, de nem sokra jutottak az autóval. Közben beszereztünk egy elemet, de kiderült, nem az a baj. A fiatalember elkezdett telefonálgatni, míg végül sikerült egy autószerelőt találni, aki el is jött, hogy megnézze, mi a baj. Próbáltak mindent, kulccsal sikerült  kinyitni az autót, ám a riasztó hangosan jelezte, hogy ez neki nem tetszik… Még amikor sikerül a sípolást lecsendesíteni, akkor sem tudtuk elindítani, mert a memória letiltotta. Itt jegyzem meg, hogy azon polemizáltunk, vajon hogy tudnak komoly riasztóval ellátott autókat elkötni, amikor egy egyszerűbb autóval sem bír még egy szakember sem… Mondta a szerelő, hogy kellene a pótkulcs… A pótkulcs Ági házikójában van, 30 km-re Budapesttől… Azonnal felhívta a fiát, aki autóba vágta magát, irány a pótkulcs, majd mondta, hogy jön Monorra. Na, de mi mit is csináljunk addig? A fogadó tüneményes gazdasszonya, Ildikó azonnal beinvitált minket, készített nekünk egy csodafinom, mindenféle citrussal bőven megpakolt limonádét. Mivel én ügyelet után voltam, fáradtan, éhesen, úgy döntöttünk, ebédelünk valamit. A történetből kimaradt, hogy nekem ½ 12-re Édesapámnál kellett volna lennem, hogy vigyázzak rá. Hát, ezt sehogy sem tudtam megoldani, így a testvéreim segítségét kértem. Ági szegény olyan ideges volt, hogy mondta, enni nem igazán tud. Én kértem egy hideg meggylevest, utána pedig rántott szeletet rizzsel és kovászos uborkával. Ági végül magába diktált egy babgulyást. Az egyes számú fiatalember, név szerint Norbi mondta, hogy neki most el kell mennie. Amennyiben mégsem tudjuk elvinni az autót, hívjuk fel, ő betolja a fogadó kertjébe és hétfőn megjavíttatja. Ne aggódjunk, a kocsi biztonságban lesz, semmi nem tűnik el belőle. Egy darabig üldögéltünk a fogadó kerthelyiségében, de aztán Ildikónak is dolga akadt, el kellett mennie. Így mi ketten leültünk a fűbe a 4-es út mellé és vártuk a felmentő sereget. Olyan fél3 körül meg is érkeztek és szerencsénkre sikerült is az autót beindítani. Fél 5 körül érkeztünk haza. Hulla fáradtan, azonnal a zuhany alá álltam, majd este 8-kor már aludtam is… Itt is szeretném megköszönni ezeknek az embereknek a segítségét, akik jó szívvel álltak mellénk a bajban és mindent félretéve azon igyekeztek, hogy segítsenek! Örömmel tölt el, hogy ilyen is van! Minden tiszteletem az övék. Ha arra jártok, a 4-s út mellett a 36 és 37. kilométer között Cegléd irányában az út bal oldalán van a Kugli-Tibike Büfé. Térjetek be egy isteni limonádéra, vagy válasszatok a finom ételek közül és ismerjétek meg ezeket a szuper EMBEREKET!