Mint tudjátok, Édesapám nagyon sokat jelentett nekem. Nyilván más is így van az édesapjával. Kislányként azt hiszem, inkább féltem tőle sokszor, hiszen szigorú, néha túl szigorú volt. Szigorú - néha túl szigorú - volt a két testvéremmel is. De mindkettő nagyon klassz ember lett! Az idősebbik bátyám - aki Édesapánk nevét is viseli - orvos lett. A fiatalabb bátyám pedig mérnök. Egyikünket sem hagyott elkallódni, azt hiszem EMBER-t nevelt mindannyiunkból.
De szigorú volt a röplabda edzéseken a "lányaival" is. Mégis eredményeket ért el, nem is akármilyeneket a magyar röplabdasporttal. Nem véletlenül viselt tisztséget a nemzetközi szövetségben sem, 10 (!) olimpián vett részt. Az első olimpia 1964 Tokyo, a magyar röplabda ezen az olimpián vett részt először. Én akkor 4 éves voltam. Mégis emlékszem, amikor hazajött a hosszú utazásról, a bőröndjében a sok ajándék mellett lapult 4 színes ülőpárna. Egy halványsárga, egy piros, egy zöld és egy kék. Mindegyiken rajta volt a röplabdaháló, egy röplabda és néhány játékos figurája, valamint az olimpia helye és évszáma. Nem tudom, miért pont ezekre a kis lapos szivacs párnákra emlékszem, de ezekre nagyon. Meg emlékszem, hogy telente - amikor nagy hó volt - sétáltunk együtt a templomba. Fehér gumicsizmám volt, az a fajta, amibe cipőstül kellett belelépni és az oldalán patenttal záródott. Nem szerettem. Édesapám fogta a kezemet. Erős keze volt, az enyém meg kicsi. Én ökölbe szorítottam a kezemet, az öklöm elfért a tenyerében. És a keze mindig meleg volt. Az én nagy, erős, "félelmetes" apukám, aki saját mesét mesélt, amikor beteg voltam. Ez a mese az elefántról szólt, akinek tüske ment a talpába és a kisegér segítette meg. Már nem emlékszem a mese részleteire, szerintem ezt ő találta ki, de arra emlékszem, hogy állandóan azt kértem, hogy ezt mesélje. Mivel sokat volt úton, nem töltöttünk együtt sok időt. Néhány éve eltörte a combját. Attól fogva nem tudta a lakást elhagyni, én viszont látogattam. Minden vasárnap, a szokásos süteményekkel. És nagyon-nagyon közel kerültünk egymáshoz. Talán a kiszolgáltatottsága okán. Én lettem a felnőtt és Ő a gyerek...
Henry Scott: A szomszéd szoba
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Ahol a szél zúg, a nap nevet.
Elbúcsúzom, de itt marad
Belőlem néhány pillanat."
Ahány szirom, annyi könnycsepp....Nyugodjék békében.
VálaszTörlésNyugodjon békében! Nagyon szépen emlékeztél rá Andi.
VálaszTörlésNagyon, nagyon megható írás. Adjon Isten vigasztalódást a fájdalomban és hiányban! Töltse be a szívedben kialakult űrt! Képes rá.
VálaszTörlés