Kriszti fődíjat nyert ezzel a recepttel egy versenyen. (Meg persze a gyönyörű fotóival). Az, hogy "irigykedem", egy dolog. Meg persze a recept is nagyon megtetszett. S bár a fiókák nincsenek itthon, azért én csak nekiugrottam :)
„Ha szeretsz, a szívedet belefőzöd az ételbe, a lelkeddel kavarod és a szemeddel őrződ, hogy aztán egész lényed forrón és lágyan az elé tedd, aki számodra a világon a legfontosabb.”
2021. június 26., szombat
Lasagne-rolád
2021. június 24., csütörtök
Fetás avokádókrém
Nem mondok újdonságot azzal, hogy meleg van, ugye?
Nem, nem főzök és pláne nem sütök - mondjuk időm sem sok, mert dolgozni be kell menni... Nagy inspirátorom, Kriszti mutatta be EZT a receptet. Már csináltam hasonlót, mert nagyon szeretem az avokádókrémeket. És pikk-pakk elkészül :) A színébe pedig egyszerűen szerelmes vagyok! :)
2021. június 14., hétfő
Kecskesajt
Véletlenül botlottam a Facebook-on ezekbe a termékekbe. Dia fiatal, helyes nő, akit pont nem ilyennek képzeltem :) És csoda termékeket állítanak elő kecsketejből. A megrendelt sajtok/krémek profi módon csomagolva, nagyon gyorsan megérkeznek! A tökmagolajos kecskesajtkrémről reggelig tudnék ódákat zengeni! Rendeltem már snidlinges, chilis és grill sajtokat is.
2 héten belül készer rendeltem a sajtkrémből (bevallom először a színébe szerettem bele), pedig nem illékony anyagból készült! :))))
Az közismert tény, hogy a tehéntej az egyik leggyakoribb allergén, de a kecsketej és a kecskesajt nagyon ritkán okoz allergiát. (Bevallom a kecsketejet még sosem kóstoltam, valamiért attól idegenkedem kicsit).
A kecsketejben és kecskesajtban nagyon sok a D-vitamin, ami különösen Covid alatt lett kiemelt jelentőségű. Sokkal jobban járunk, ha természetes módon juttatjuk a szevezetbe a D-vitamint, nem tabletta formában, mert a D-vitamin azon kevés vitaminok egyike, amiket bizony lehet túladagolni és ronda dolgokat tud művelni! A megfelelő D-vitamin szint segít a vas felszívódásában is. Nem elhanyagolható kalcium-forrást is jelent a kecsketej és a belőle készült sajt.
Javaslom, keressétek Diát a Facebook-on és próbáljátok ki! Nem fogtok csalódni! :)
2021. június 13., vasárnap
Habos gyümölcsös
Egyszerűen orgiát ülök a gyümölcsökkel! :) Gabicsek Habkönnyű süteménye a következő, amit ma megsütöttem. Ugye, hogy ellenállhatatlan? :)
2021. június 12., szombat
Epres-marcipános morzsasüti
Még tobzódom az eperben, bár már nem sokáig lesz elérhető sajnos...
Egyik kedvenc gaszto-csoportomban Nóri hozta ezt a receptet. Én legalább annyira szeretem a marcipánt, mint a Nutellát. Marcipán szerelem gyerekkoromra nyúlik vissza, amikor még alig-alig lehetett itthon hozzájutni. Anno a Gerbeau cukrászdában volt egy "Marcipán eper" nevű kis édesség, amit nagyon-nagyon szerettem, bár az akkori pénzhez képest is nagyon drágán árulták. Aztán ez eltűnt a Gerbeau pultjából sajnos.
Ezen kívül a Mártírok újtán (ma Margit krt) volt egy Ágnes nevű cukrászda, ahol időnként szintén voltak marcipán gyümölcsök...
Na, de vissza a mai sütihez. Mézédes eper, tetején ropogós marcipános morzsával. A recept ITT található :)
2021. június 8., kedd
Karfiolbomba
Ritkán főzök hét közben. Holnap viszont "hosszúba" leszek, ami azt jelenti, hogy reggel 7-től este 8-ig dolgozom. Muszáj ilyenkor valami ételt magammal vinni, mert nem győzném mindig a büfében megvenni, ha éhes vagyok. És, ha már nekiálltam ma, olyasmit akartam, amit előre láthatólag a férjem is szeret. És akkor jött szembe Limara megosztása erről a karfiolételről.
Nem hiszem, hogy Limara pékségét bárkinek is be kell mutatni, ám ha mégis, az oldalát ITT találod. Szerencsére nem "csak" a pékségben van otthon, hanem a konyha egész területén! Leírom szó szerint az ő receptjét és kiegészítem saját tapasztalataimmal.
Az egészben hagyott karfiolt sós, forrásban
lévő vízbe engedem és újra forrástól számítva kb. 15 percig főzöm. Persze a
főzési idő függ a nagyságától és attól is, hogy mennyire tömör a fej.
Félkeményre legyen! Kiveszem és hagyom lecsepegni.
Közben a hagyományos módon elkészítem a darálthúst
és megfőzöm a rizst, valamint készítek egy kis sajtmártást (besamel alapú) is,
amit egy tojássárgájával dúsítok. 30 dkg hús, 10 dkg rizs elég egy adaghoz. A
húst és a rizst összekeverem, adok hozzá pár kanál sajtmártást. A karfiolt
kettévágom, a közepére halmozom a húst, majd a tetejére ültetem a karfiol felső
részét. Leöntöm a maradék sajtmártással, megszórom bőven reszelt sajttal és 160
fokon, légkeveréssel kb. 30 perc alatt pirosra sütöm.
Ha nem ismeri valaki a sajtos besamelmártás receptjét, íme:
Hozzávalók: 2 ek vaj, 1 ek liszt, 5 dl tej, 5 dkg reszelt sajt, 1csip só, 1 csip,bors, szerecsendió
A vajat felforrósítjuk, belekeverjük a lisztet, és lassú tűzön főzzük. Amikor habzik, belekeverjük a felforrósított tejet, hozzáadjuk a reszelt sajtot, majd 2-3 percig forraljuk. Végül sózzuk, borsozzuk és megszórjuk szerecsendióval.
Mivel - ahogy írtam - túlfőztem a karfiolt, nem is tudtam az összes tölteléket rápakolni, ezért köré tettem és azt is meglocsoltam a mártással és megszórtam reszelt sajttal. Finom lett, bár közel nem annyira látványos, mint Limaráé! :)
2021. június 6., vasárnap
Bodzás-citromos sütemény fehér csokoládés habbal
A tanyán van egy hatalmas nagy bodzabokrom. Roskadozik a virágoktól. Lassan elvirágzik, így most még gyorsanszedtem néhány tányérral. Almás bodzalekvár került üvegekbe és ma (már itthon) ez az álom-süti! Igen, álom-süti, mert valami embertelenül finom! :)))
A csokoládét vízgőz felett felolvasztjuk. Egy másik tálba tesszük a tojásfehérjéket és szintén vízgőz felett elkeverjük a cukorral. Mérjük a hőmérsékletet, 72 °-nak kell lennie. Amikor ezt elérte, levesszük a tálat a gőzről és 10 percig (!) verjük habverővel, amíg fényes, viszonylag stabil hab lesz belőle. Ekkor belekeverjük a csokoládét és a vajat is.
A tésztát megolcsoljuk a sziruppal és elsimítjuk rajta a krémet. Tetejét reszelt citromhéjjal és citrom szeletekkel díszítjük.
És hadd osszam meg ezt a tündéri mesét. Andersen írta
Bodza anyó
Volt
egyszer egy kisfiú; aki egy nap megfázott: kiment az utcára, és átázott a
cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy csepp eső sem esett. A
kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba fektette, s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze
jó bodzateát főzzön neki, mert az jót tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a
mulatságos öregúr, aki a ház legfelső emeletén lakott; egy szál maga, mert nem
volt se felesége, se gyereke. Pedig a gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét
meg történetet tudott, hogy gyönyörűség volt hallgatni.
- Idd meg
szépen a teát - mondta a kisfiúnak az édesanyja. - Akkor talán mesét is
hallhatsz jutalmul.
- Új mesét
bizony nem tudok - mondta az öregúr, és szelíden rázta a fejét. - Hogyan
ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.
- Magam
sem értem - felelte az édesanya.
- Mikor
mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.
- Először
azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna
odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?
- Éppen a
cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele.
- Hát
látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét
vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.
- Majd
kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak
lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.
- Igen,
csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól
jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!
- Most nem
kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a
kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet.
- Meséljen
a bácsi! Meséljen!
- Nem jön
ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor
érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van.
Ott ni, abban a teáskannában.
A kisfiú
csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte
föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak
sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak,
összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a
bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy
virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az
ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér
bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő
lombból és virágból.
- Ki az a
néni? - ámult el a kisfiú.
- A régi
rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi
nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá:
Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!
- Éppen
ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes
kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg
ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők
voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem
emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas
arccal nézte őket, mint most téged.
- Én
tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két
öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett.
-
Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és
együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk.
Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk.
-
Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket,
s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most,
öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.
- Bizony,
bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt,
abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem
aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre.
- De előbb
még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk
úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen
fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött
kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás
hajói úsztak a csatornákon.
- Én meg
nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.
- Sokat
sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak
többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a
szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy
emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a
szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a
szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott
álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te
leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és
elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg
országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak
leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott
állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a
derekamat...
- Te meg
olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant.
- Nem
tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen
daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a
zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az
eső, csupa locspocs volt az utca.
-
Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz.
-
Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi
gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.
- Aztán
lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket.
- S most
már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz.
- A
dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az
esküvőnk.
- Jól
emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből
Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony
bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott.
Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a
napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték
őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen
történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a
leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik
dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta,
hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára.
Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a
többiekkel.
- Hiszen
ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta.
- Talán
csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg
Bodza-anyókát!
- Idáig
nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb
mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna
ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe
vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba
léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek -
de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges
leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos,
levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös
aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges
volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és
egyformán vidámak.
Kézen
fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde
pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért
még a
bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot
fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába
nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.
- Most
elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az
udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy
körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat
kiáltott:
- Falun
vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje
a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas
tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál?
Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik
vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a
félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros
szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba!
S mindaz,
amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig
csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak;
kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és
elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában,
ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek
valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se
mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész
Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a
fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt
dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte
őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még
azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a
fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét.
- Milyen
gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak,
szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben.
Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben!
- De szép
itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak
fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék
vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák
összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat
piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg
a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken
szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a
kislány.
- Gyönyörű
az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az
égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája
iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött,
amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren
vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és
nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek
manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek
világon!
- Ó, a
tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt
álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt
úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen
egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában,
volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű,
almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta
- Mégiscsak szép a tél!
Bizony az
volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton
érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes
piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a
városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy
vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor
levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a
zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a
könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben
fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi
szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden
rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az
ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.
Így telt
el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg
feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a
matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi
időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű
kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma
van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt
lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben
tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben
aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint
egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak
Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy
vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a
részek tetszettek nekik a legjobban.
- Bizony,
így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik
Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is:
Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában;
emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?
Az
öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan
üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az
aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán
lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége is a mesének.
A kisfiú
ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna
mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a
mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót.
- Milyen
gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban
jártam.
-
Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát
megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát,
nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó
bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.
- Hát
Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.
-
Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.